Eggyel kevesebb öngyilkos

Szépen komponált prózai duetteket, tercetteket hallunk, mindkét nyelvnek saját zenéje van

Egy szlovák író-rendező beleszeretett Márai gondolataiba. Olyannyira, hogy tovább is gondolta őket. Az eredményt magyar-szlovák nyelvű színmű formájában bocsátotta közre, A polgári kutya nevelése címmel.

JUHÁSZ KATALIN

Hősies vállalás, mondhatnánk, de azt is, hogy istenkísértés. Mert a szlovák nézőtől kevés előzetes tudás várható el az alapanyagra és a főszereplő életrajzára vonatkozóan. Ilyenkor két dolgot csinálhat a rendező. Realista dokumentumdrámát, vagy merészen elemelt színpadi víziót. Silvester Lavrík ez utóbbi lehetőség mellett döntött, és jól tette. Gondolatilag klasszikus, formailag zaklatottan aktuális ez a produkció, zömmel kétnyelvű színészekkel, kevéske nosztalgiával és jól elhelyezett célzásokkal. A humort sem felejtette ki belőle Lavrík: helyzetkomikum, gegek, valamint a nyelvi különbözőségekből származó humor, amelyet továbbgörgetni kész élvezet, főleg a mindkét nép által sajátnak tartott ételek és személyiségeksíkján. Az elején egy politikus (Gál Tamás) agitál minket félig magyarul, félig szlovákul, hogy szavazzunk rá. Úgy tűnik, semmi keresnivalója a színen, a szervezők kivezetik, hogy kezdődhessen az előadás. Fények fel, és emberünk megint ott áll. Ekkor jövünk rá, hogy vasúti pályaudvaron vagyunk, sőt már fel is szálltunk a vonatra, amelyen fura alakok utaznak Németország felé. Köztük ez a bizonyos magyar parlamenti képviselő, aki az étkezőkocsiban emberére akad egy szlovák zugfilozófus és hazafi személyében (Vlado Zboroň), aki amúgy jó arc, és még sosem utazott ilyen messzire. Na, most aztán lesz idejük megvitatni a szlovák-magyar kérdést, mert a vonat Kassától pár kilométernyire vesztegel a margecanyi alagútban, amelyet úgy szeretnek az öngyilkosok (sajnos valóban) . Játszik még egy hisztis és terhes pincérnő (Tarr Csilla), akitől újdonsült férje (a kalauz, Ludwig Bagin) a megfogant gyermek miatt kissé megijedt. A háttérben pedig ott ül Márai Sándor (Petrik Szilárd), azzal a dekadens arckifejezéssel, amelyet oly jól ismerünk a régi fotókról. Kezében egy tábla: Műemlék/Národná pamiatka. Mellette felesége, Lola múzsajelmezben (Kiss Szilvia), óvja, takargatja a nagy embert, ahogy kell. És persze féltékeny. Erre meg is van az oka. Vagy mégsem? Anna, az olvasó (Alena Duránová), izgékony, lelkes kékharisnya, szintén beleszeret Maráiba. Lapozgat az életében, falja a gondolatokat, sőt flörtöl vele, és ez bizony hízeleg az írónak is, a férfinak is. Aki egyébként már halott, de végül is “halott író az, akit nem olvasnak.” Kapcsolatuk a kultikussá stilizált időtlenség és a konkrét jelen között szikrázó feszültségtől izgalmas. Talán van közös múltjuk is. Talán nincs, de lehetett volna. Petrik Szilárd ideális választás volt Márai szerepére, mert nem csak eljátssza, hanem valósággal megtestesíti, sőt a paródia is benne van egy kicsit ebben az alakításban. Egyszerre cudarul nagy ikon és fájdalmasan emberi példány. A régi polgári idők stiláris affektációjába fúló művésztípus. Mindenestül archaikus figura. Alena Ďuránová pedig mindenestül modern, gesztusrendszere a ma emberéé. Leheletnyi természetellenességet csempész a figurába, épp csak annyit, amenyivel elkerüli a realizmust, és egészséges iróniával tölti meg a szituációkat. Ama bizonyos polgári kutya nevelése is új dimenziót kap (ez egyébként egy kézikönyv címe, amelyet Maráinak sikerült megmentenie lebombázott pesti házuk hatalmas könyvtárából), a vezényszavak a szereplők jelmezének hátára vannak hímezve (a szlovák hazafi “Ül!” a képviselő “Ugat!”), ez rendkívül szellemes megoldás. Lavrík és szerzőtársa, Anna Vlčková-Strachan nyilván nem azzal az elhatározással láttak munkához, hogy átírják Márait. Sem a szövegét, sem a szellemét nem bántják. Ez az előadás nem az öngerjesztő mámor és a szavak szülte izgalom drámája, hanem kísérlet az elveszett paradicsom visszaszerzésére, ahol magyarok és szlovákok kolbászoztak békésen együtt, és ahol Szűz Mária akár zsidó is lehetett. Manapság a durva, mellbevágó, egyértelmű hatások korát éljük. Ehhez a darabhoz viszont némi intellektuális érzékenysegre is szükség van. Szépen komponált prózai duetteket, terceiteket hallunk, mindkét nyelvnek saját zenéje van. A történet zakatol a fapados realizmustól a költőiség felé. Az értékes produkció egyetlen korlátja paradox módon mégis maga a nyelv, legalábbis a szlovákul vagy magyarul nem tudók számára. Néha bizony túl sokat kell olvasniuk a kivetítőről, nincs idő riézni közben, mi történik a színen, és elgondolkodni az olyan groteszk igazságokon, mint például: “Minél több öngyilkos, annál kevesebb öngyilkos.” A fordítás egyébként odavissza nagyon jó (Garajszki Margit munkája). Nyitva marad a kérdés, mi lesz Maráival. Bár Anna azért odaképzeli az írót a kulturális főváros zászlajára: “Tudni akarod, mi történik az én hazámban és a te városodban, Sándor? Hamarosan a neveddel díszített papírpoharakban árulják majd a kávét.” A decemberi kassai és a mostani pozsonyi bemutatót követően az Európa Kulturális Fővárosa Kassa 2013 projekt keretében létrejött előadás a kassai Thália Színház repertoárjába kerül, illetve elviszik Budapestre, és Pozsonyban sem utoljára láthattuk.

(Új Szó; 10/02/2012; s.: 8; JUHÁSZ KATALIN ; Zaradenie: Kultúra)